Az érkezés napja – mit vártam a munkásszállótól Tatabányán?
Nem volt különösebb elvárásaim. Tudtam, hogy három hónapos projekt, tudtam, hogy Tatabányán lesz, és tudtam, hogy nem fogok albérletet keresni – sem az idő, sem az energia nem volt meg hozzá. A munkásszálló Tatabányán elérhető volt, a Munkásszállók.hu-n keresztül előre elintéztük a foglalást, és az első munkanapommal egy napon költöztem be.
Az érkezés zavartalan volt. A szobát előkészítve találtam, a kulcsokat az ügyeletes adta át, és öt perc alatt mindent elmagyarázott: hol a konyha, mikor van a csendes óra, hogyan működik a mosoda. Ennyi. Nem kellett semmit felállítani, semmihez nem kellett idő. Este volt, fáradt voltam, és le tudtam feküdni. Ez az első este sokat számított.
Az első hét – a munkásszálló Tatabányán belülről
A szobatársam egy Győrből érkező idősebb szakmunkás volt, aki már korábban is járt Tatabányára projektre. Az első reggeleken alig szóltunk egymáshoz – mindenki a saját menetrendjét járta. Aztán a harmadik vagy negyedik nap, a közös konyhában váltottunk néhány szót, és kiderült, hogy ugyanabba az üzembe járunk.
Attól kezdve sokszor együtt mentünk be reggel. Ez nem tervezett barátság volt – inkább a helyzetből adódó, természetes megoldás. A munkásszálló Tatabányán nem kötelezi az embert semmire, de ha nyitott vagy, a napi közös terek megkönnyítik az eligazodást egy ismeretlen városban és munkahelyen egyszerre.
A középső időszak – mi volt a legnehezebb?
A legnehezebbnek az első három-négy hét utáni időszakot találtam, amikor az újdonság elmúlt, de a projekt még messze volt a végétől. Az ember ilyenkor érzi meg igazán, hogy mennyire idegen a hely. A hétvégéken hazamentem – de a heti négy-öt munkanap hosszúnak tűnt.
Ami sokat segített: a közös helyiségek. Volt egy kis társalgó, ahol esténként néha kártyáztunk, néha csak tévét néztünk. Senki nem volt kötelezve erre, és én sem mindig vettem részt. De az a tudat, hogy van hová menni, ha az ember nem akar egyedül lenni a szobájában, sokat számít. A munkásszálló Tatabányán ebből a szempontból jobb volt, mint előre gondoltam.
Az utolsó hetek – mit vittem magammal?
A projekt végéhez közeledve elkezdtem mérlegelni, hogy ha legközelebb is Tatabányán lesz munka, visszajövök-e ide. A válaszom igen volt – és ez nem kis dolog, mert korábban mindig azt feltételeztem, hogy az első adandó alkalommal albérletet keresek majd.
A munkásszálló Tatabányán megmutatta, hogy van egy olyan életmodell, amely nem ideális, de működőképes és kényelmes: nincs bérbeadói stressz, nincs rezsifolyamat, nincs hosszú szerződéses elköteleződés. Amit viszont van, az a saját szoba, saját szekrény, közös terek, és az a biztonság, hogy ha elromlik valami, nem nekem kell megoldani.
Mit mondanék annak, aki most fontolgatja?
Ha projektmunkára mész Tatabányára, vagy bármilyen más városba, ahol nem ismersz senkit és nem tudod, meddig maradsz – ne töltsd az első heteket albérletkeresőként. A munkásszálló Tatabányán beköltözve ott lesz az idő, a nyugalom és az energia arra, hogy a munkára figyelj, nem a logisztikára. Az első három hónapból azt vittem magammal, hogy az ember kevesebbre van szüksége, mint gondolja – és a helyzet, amelytől eleinte tart, sokszor egyszerűbb, mint amilyennek látszik.